Ezekben a sajnálatos dolgokban egy a közös, mégpedig az, hogy ha a kutyát valaki megtalálja, tudja-e értesíteni a gazdit.
A mostani blog bejegyzés alapja pont ma történt, anyámékhoz mentünk ki délelőtt a II. kerületbe. Leparkoltam a ház előtt, épp a csomagtartót nyitottam ki, amikor a főúton keresztül szaladt egy középtermetű keverék kan kutyus nyakörvvel, bilétával, láthatóan nagy reménnyel a szemeiben. Én inkább frászt kaptam, de szerencsére nem jött autó. A kutyában láthatóan harcoltak a belső hangok, hogy bízzon-e bennem vagy sem így a lehető legóvatosabban jártam el, leguggoltam háttal a kutyának, rá se néztem, hagytam, hogy ő kezdeményezzen. Ez nem is tartott sokáig, szinte rögtön odajött és körbe szimatolt, ezután láthatóan nyugodtabb lett. Ezt a gyakorlatot még ismételgettük egy kicsit, guggoló pózban finoman felé nyúlva engedett egy kis simogatást is (célszerűen a kutya fejének az oldala, lapocka rész az ideális ilyenkor, a feje tetejére, hátára rányúlás valamivel nagyobb fenyegetést jelenthet a fentről jövő mozdulat miatt). Ez láthatóan még nagyobb bizalmat ébresztett benne, pont annyira, hogy az udvarra bejött velem. Itt már én is nyugodtabb voltam hiszen mégsem a főút mellett, másfél méterre az elrobogó autók és buszok mellett kell bizalmat építenem a kutyába.
